A lengyel társadalom reakciója az 1956-os magyarországi forradalmi eseményekre

Norbert Wójtowicz

Budapest lakói 1956. október 23-án a Bem szobornál tüntettek, hogy a lengyel változások folyamányaként kifejezzék a lengyelek iránti szolidaritásukat. Az akkori demonstráció jelszava volt: „Bem és Kossuth népe – kéz a kézben megyünk”. Amikor pár nappal később a szovjet csapatok betörtek a városba, megváltoztak a szerepek. Akkor a lengyel népnek volt lehetősége kifejezni szolidaritását a magyarral szemben. A következő hetekben megnyilvánuló „Magyar Testvéreinknek” jelszó alatti segítségnyújtás addig elképzelhetetlen nagyságokat öltött.

Amint azt Tischler János is észrevette „A lengyelek a magyar forradalomban valós antisztálinista felkelést láttak, amelynek céljai hasonlóak voltak >>saját októberükéhez<<, a helyzet annyiban volt más, hogy Magyarországon a vezetés rövidlátása és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodása vérfürdőhöz vezetett”. A lengyel sajtó döntő része rámutatott arra, hogy a tüntetés jelszavai kompatibilisek voltak a októberi lengyel változásokkal. Döntően megjelentek az „ország teljes és konzekvens demokratizálásának igénye, a szocialista tábor pártjainak és államainak lenini elveken való egységének erősítése”. Nagyon gyorsan megjelentek az eseményeket elemezni próbáló sajtóvisszhangok. Ezekre LEMP VIII. Kongresszusa által hozott változások és következtetések tükrében került sor. Nem kerestek ellenforradalmi tendenciákat, ellenkezőleg, aláhúzták, hogy „a magyarországi véres események kirobbanásának alapvető oka a tömegek törekvése és ezen törekvéseket megértő, támogató a párt- és állami vezetésben meglévő haladó áramlat, valamint a pártvezetés visszahúzó erőinek közti ellentét volt”. Rámutattak mindezen túl arra, hogy „a tüntető tömegek a társadalmi élet demokratizálását, a törvényességet, a Szovjetunióval a teljese egyenlőségen alapuló baráti szövetséget, Magyarország szuverenitásának tiszteletét követelték”.

A budapesti Bem József szobor előtti tüntetést követően a lengyel sajtó hasábjain hálával köszönték meg a lengyelországi változásokkal kapcsolatban megmutatkozó magyar szolidaritást. Példaként említem az Ilustrowany Kurier Polski-ban megjelent „a bydgoszczy újságírók távirata a Szabad Nép Szerkesztőségébe” és a „Mikołaj Kopernikusz Egyetem hallgatóinak távirata a magyar diákokhoz”. Ez utóbbi cikket a LEMP Oktatási Bizottsága és a Lengyel Ifjúsági Szövetség Oktatási Igazgatósága írta alá. A következő napokban sorra jelentek meg a különféle szervezetek által írt levelek. A helyzet változásának eredményeként a hála hangjait egyre markánsabban váltották fel a harcoló budapesti lakosokkal vállalt szolidaritás hangjai. Itt sem hiányoztak az ilyen esetekben legérzékenyebben reagáló fiatalok. A Gdanski Műegyetem hallgatói már október 29-én a magyar hallgatókkal való szolidaritás jelszava alatt az intézmény aulájában naggyűlést szerveztek. Ezt követően október 30-án a Varsói Műegyetem hallgatói közzé tették „Levél a Magyar Néphez” címen írt kiáltványukat, amelyben, többek közt, „támogatásukról és teljes szolidaritásukról” biztosították a magyarokat. A szovjet hadsereg Magyarország területéről való távozását támogatva, a szovjet inváziót és propagandát elítélve a szerzők aláhúzták: „Igazságos harcotokban Veletek vagyunk”.

Ezeken a spontán írásokon túl több közeg fontosnak tartotta, hogy megszólaljon elfogadta a hivatalosan meghatározott okokat. Ezekben az írásokban kevesebb a budapesti változásokat támogató mondat, több az aggodalom, a vérontás beszüntetésére tett javaslat. 1956. október 28-án a LEMP KB felhívást intézett a magyar néphez, amelyben az új lengyel pártvezetés aláhúzta: „Pártunk Központi Bizottsága, az egész lengyel nép a legnagyobb fájdalommal és mély aggodalommal hallja az Országukból érkező tragikus híreket. Megrendülten állunk a baráti vér kiontása láttán, és a tűz előtt, amely pusztítja fővárosukat”. Hivatkozva a lengyel változásokra kijelentették, hogy „az utóbbi napokban mindketten, mi és Önök, együttesen vettük fel a harcot hazánk szocializmusának demokratizálásáért, a szocialista országok egyenlőség és szuverenitás elvén alapuló kapcsolatáért”. A Egyesült Parasztpárt Központi Vezetése hasonló felhívást intézett „Magyar Paraszt Barátainkhoz” címmel, amelyben leszögezték azt a tényt, hogy „ma együtt harcolunk országaink szuverenitásáért a szocialista demokratizálódásért a sztálinizmusnak ellenében, amely annyi sérelmet okozott a parasztságnak és lefékezte a mezőgazdaság fejlődését”.

A lengyel társadalom érzelmileg erőteljesen reagált a Budapestről érkező hírszilánkokra, a híresztelésekre és sejtésekre. Az egész országban naggyűléseket szerveztek, amelyek következetesen a magyar ügyhöz kapcsolódó határozattal vagy felhívással fejeződtek be. November 2-án a poznani Cegielski Fémipari Művek W-3 dolgozói „11 óráig tartó tömeggyűlést hívtak össze a >>harcoló magyarokkal<< való szolidaritás kifejezéseként. A tömeggyűlésen szovjetellenes véleményeknek adtak hangot”. 1956. november 16-án Maria Dabrowska írónő saját Naplójába bejegyezte, hogy Wiktor Woroszylski, aki éppen most érkezett meg Budapestről „elmondta (a Nowa Kultúra zárt ülésén), hogy amit az emberek átéltek az utolsó háborúban semmi ahhoz képest ami Magyarországon történt. Amikor a szovjet hadsereg katonái átálltak a felkelők oldalára, Moszkva kalmüköket¹ vitt Budapestre, akik házról házra járva gyilkoltak, nem kímélve a gyermekeket sem. Most az egész magyar ifjúság deportálása folyik”. És a továbbiakban összegezte: „Átkozom Oroszországot, vesszen és tűnjön el ez az embergyilkos Moloch, az emberiség ellensége, ez az emberiség történelmének komor hóhéra”.

Mások azt adták értésre, hogy „nincs szavuk” kifejezni azt, amit éreznek. Jellemző ennek illusztrálására Wojciech Kozłowicz befejezetlen mondata írásának bevezetőjéből, amit a lengyelek magyaroknak nyújtott segítségről írt: „…Budapest. Állítólag gyönyörű város volt. Mondom, állítólag – mert soha nem láttam még. Mondom: volt – mert…” Ez a félbeszakadt mondat mindent elárult. Tulajdonképpen semmit nem kellett hozzáadni, mert minden olvasó folytatni tudta a mondatot.

Az egyik korabeli sajtó-publikációban a következőket olvashatjuk – „Fájdalommal hallunk a százszámra elesettekről, a több ezer sebesültről, az összeütközések miatti rombolásról, a gazdasági élet fejetlenségéről és ennek folyományaként konzekvensen megjelenő ellátási nehézségekről. Ezért a lengyelek spontán megnyilvánulása a magyar testvérek megsegítése. Varsó népe saját vérét adja Budapestnek. Kötszereket és gyógyszereket küldünk. Ez természetbeni segítségünk. De a mi részünkről, a magyar események kapcsán, nem csak erről van szó. Mindenekelőtt azon forró kívánságunkat küldjük, hogy befejeződjön a vérontás, sikerüljön Magyarországon a torzulások kijavítása és a szocialista demokrácia útjára való rátalálás”.

Október 27-én a lengyel sajtó közölte a Magyar Vöröskereszt rádiófelhívását, amelyben vért kér a budapesti áldozatok részére. Majdnem egy időben a felhívást leközölte a Lengyel Rádió is. A felhívásokra óriási visszhangot váltottak ki, az egész ország a magyarok segítségére sietett. A térítésmentes véradásban elsősorban a fiatalok jártak az élen. A többségben megfogalmazódott indokokra Anna Zachara (született Anna Zdebska) mutatott rá írásában: „morális kötelességemnek tartottam, s mint a Honi Hadsereg egykori tagja tökéletesen megértettem a megszállók elleni küzdelem lényegét és fontosságát. Szerencsés voltam, hogy legalább ilyen módon szolidaritást vállalhattam a Magyar Nemzettel – ahogy megtette azt az egész Lengyel Nemzet is –, mert ugyanabban a politikai szituációban voltunk, közös volt a célunk”. Sokakat motivált hálára a II. világháborúban Magyarországra érkező lengyel menekültek meleg fogadtatása².

November 12-ig az országban 11.196 önkéntes véradó jelentkezett. Az országban a véradóállomásokra bejelentkezők száma hatalmas volt, ezért a feladatok ellátására ideiglenes állomásokat állítottak fel. Ennek ellenére a szituáció továbbra is nehéz maradt. Az egyik riport a következőket közölte: „Két fiatalember, egyetemi hallgatók. Kérték, ne adjuk meg nevüket. Minden bizonnyal rá akarnak szolgálni – amint rászolgálnak a névtelen véradók, akárcsak számos hős – az ismeretlen katona megtisztelő címre. Nehéz vizsgák után voltak. Reggel jelentkeztek, éhgyomorra, arra gondoltak hamar végeznek és elmennek valamit enni. Az véradóállomás azonban tele volt előjegyzésekkel és a fiatal hallgatóknak késő estére tudtak csak időt biztosítani. Képzeljék el: az előző napi vizsgák, egész nap étlen-szomjan, izgalom életük első véradása miatt. De a fiatal diákok az esti véradást követően nagy étvággyal ették meg vacsorájukat és olyan boldogok voltak, mint csak nagyon ritkán az életben”.

Bár a véradók között legtöbb a fiatal volt, a véradó központokba korra való tekintet nélkül jelentkeztek az emberek. A korabeli hangulatot jól idézi Tadeusz Kubiak költő verse:

Nővér,
könyörgöm csapolj ereimből több vért,
mit nem adhattam Lengyelországért /…/
Sebesültnek a vért – apróság, tudom.
De talán életet mentek.
Hát csapolj csak lengyel véremből,
amennyit csak lehet,
mert harcos ezrek vére az,
jogokat nevelő tavasz.

(Szalai Attila /bursa/ fordítása)

A véradóállomásokon tehát valamennyi korosztály megjelent. „Barbara S. 63 éves és elsírta magát, amikor nem vették le tőle a vért. – Uraim, a fiam transzfúziónak köszönhetően él ma is, miért tanácsoltok hát el engem? Csak a fiatalok rendelkeznek ezzel a privilégiummal? Hisz a magyaroknak most nagyon sok vér kell, és az enyém is hasznosulhatna. – Nehéz bármit is mondani, inkább hallgatni kell. Mert hogyan lehet megmagyarázni a 63 éves Barbara asszonynak, hogy az ő vére már nem rendelkezik olyan teljes értékű, mint a fiataloké”. A véradás persze minden korosztály szempontjából vethet fel problémákat. Wojciech Kozłowicz már idézett írásában írja: „Elmesélték nekem Bolesław Gawel százados esetét. Gyermekeivel jött: Krisztinával és Györggyel. A lánya 13, a fia 16 éves volt. A százados 200 milliliter vért adott. – Kérem vegyenek vért a gyerekektől is. Követelem. – Vért csak 15-50 év közöttiektől veszünk. – Nem számít, követelem…. György 80, Krisztina 40 milliliter vért adtak”.

Az első transzport vérkészítményeket a varsói Hematológiai Intézetből október 25-én indították útnak, tehát még a véradási akciót megelőzően. Erre az első légi transzportra 700 kg. vérplazmát szállítottak. Majdnem a repülő Budapestre érkezésével egy időben az Egészségügyi Minisztérium már előkészítette a következő transzportot, amelyben vérplazmán kívül antibiotikumokat, oltóanyagokat és kötszereket is küldtek. Összességében november 15-ig Varsóból Budapestre „15 repülő indult 795 liter vérrel, 415 liter száraz vérplazmával, 16.500 kilogramm vérpótló szerrel, oltóanyaggal, gyógyszerrel és kötszerrel, 4.000 kilogramm ablaküveggel és gittel, 3.000 kilogramm élelmiszerrel”. Az így eljuttatott segélyek összsúlya mintegy 44 tonna volt.

Az első országúton elinduló transzport, amelyet a Lengyel Vöröskerereszt koordinált 1956 november 7-én indult el Varsóból. Három teherautóról volt szó, melyeknek rakománya „12 tonna gyógyszer, kötszer, tejpor” volt. Pár nap múlva (november 10-én) elindult a következő teherautó transzport, majd ezután még kettőt készítettek elő, amelynek feladata volt „mintegy 95 tonna élelmiszer, 3 tonna gyógyszer és 1 tonna építőanyag (ablaküveg, drót) szállítása. A Csehszlovákián vezető út sikeresnek bizonyult és november 12-én a Lengyel Vöröskesreszt Központja értesítést kapott a budapesti lengyel nagykövetségtől, hogy az élelmiszert és gyógyszert szállító konvoj sikeresen eljutott rendeltetési helyére. Összességében november 7 és 14 között országúton a következő segélyeket juttatták el Lengyelországból Magyarországra: „14 tonna gyógyszert és kötszert, 4 tonna tejport, 77,5 tonna lisztet, 2 tonna császárhúst, 500 kilogramm almavelőt, 500 kilogramm cukrot, 700 kilogramm ablaküveget, gittet és drótot”. A következő napokban az országúti és vasúti transzportok a következő segélyekkel indultak útnak: „25 darab kórházi készlet, mintegy 5 millió złoty értékben, 300 tonna élelmiszer 3 millió złoty értékben, 2.000 fehér gyapjú pléd mintegy 600 ezer złoty értékben, valamint más anyagok”.

Az itt említett vasúti transzportok a harmadik útvonal volt, amelyiken a magyar lakosságnak szánt segélyeket eljuttatták. Novemberben a Lengyel Vöröskereszt nagyon gyakran vette igénybe, szinte naponta küldött pár vagon gyógyszert, élelmiszert.. Összességében november 30-ig ezen az úton a következőket juttatták el Magyarországra: „több mint 312 tonna árút, többek közt 139 tonna lisztet, 100 tonna élelmiszert, 28 tonna cementet és 9 tonna síküveget”. Már a kezdetektől számos üzem és gyár ajánlott fel építőanyagot Budapest újjáépítésére.

Az első gyógyszerküldeményeket követően orvosok és ápolónők nyilvánították ki azon igényüket, hogy Magyarországra kívánnak utazni. Az ilyen spontán csoportok szerveződésére sok városban akadt példa. Végül is a Lengyel Vöröskereszt Igazgatósága 1956. november 2-án a következő leirattal fordult az önkéntesekhez: „A Lengyel Vöröskereszt Igazgatósága szívélyesen köszöni a magyar népnek felajánlott orvosi és ápolónői segítséget, de kinyilvánítja, hogy a Magyar Vöröskereszt nem igényli az általunk felajánlott orvosi és ápolónői segítségnyújtást. Amennyiben a Magyar Vöröskereszt bejelenti igényét, abban az esetben a Lengyel Vöröskereszt értesíti mindazon személyeket, akik jelentkeztek, hogy megfelelő szakmai csoportokba szerveződve kiutazhassanak.

A Lengyel Vöröskereszt vajdasági egységeinek november közepén megtartott tanácskozása megfogalmazta, hogy „a magyarok megsegítése terén lengyel társadalom első a világon. A kiküldött gyógyszerek, élelmiszerek és egyéb áruk összértéke átszámítva meghaladja a 2 millió dollárt. A magyaroknak nyújtott segítség vonatkozásában, második helyen, az Amerikai Egyesült Államok állnak”. Mindez a társadalom nagy áldozatkészségét bizonyította. Az egyéni adományok mellett, pénzadományokat gyűjtöttek a gyárak és üzemek munkás-közösségei, a szakszervezetek és ifjúsági szervezetek. Ezek a tevékenységek sok esetben minden várakozást felülmúltak. Idézem példaként az egyik novemberi sajtócikket, ahol arról tájékoztatták az olvasót, hogy az első három hétben a Lengyel Vöröskereszt segítségével összegyűjtött pénzösszeg közel 700 ezer zlotyval emelkedett meg. Adatok vannak arra, hogy az első három hétben a Lengyel Vöröskereszt számlájára befutó pénzbeli felajánlások napi viszonylatban mintegy 1 millió złotyt tettek ki. November 14-ig a befolyt összeg meghaladta 18.828.000 złotyt, december végére ez az összeg elérte a 28 milliót, január végére a 31 millió złotyt, 1957 júniusáig pedig az akkori árfolyamon számolva 2 millió dollár. (Érdemes megjegyezni, hogy az akkori átlagkereset 800 – 1.000 złoty körül mozgott.)

Az utcákon fellelhető számos perselybe szinte mindenki adakozott. „Varsó utcáin – olvashatjuk az egyik vonatkozó írásban – perselyek állta a következő felirattal: A magyaroknak szánt gyógyszerre. Az emberek megálltak, továbbmentek. Ki mennyit tudott, adakozott. Jelen voltam az egyik ilyen persely ürítésénél. A sok papírpénz mellett egy boríték is feküdt. Benne 50 złoty és egy ákombákkal írt levélke a következő szöveggel: >>úgy volt, hogy anyukám macit vesz nekem, de neked budapesti kislány sokkal nagyobb szükséged van erre a pénzre. Krisztinka Varsóból…<<”. Ilyen és ehhez hasonló gyermeki szolidaritást Lengyelországban számos helyen tapasztalhattunk. Hasonlóan megható és szép volt az a fénykép, amelyet a Szabadság Katonája című lapban jelent meg. A képen a Nowa Huta-i 6 éves Janusz Stepien látható, aki saját játékait és egy doboz pralinét hozott a magyar gyerekeknek.

Ezek nem olyan tárgyak voltak, amiktől az adományozók szabadulni akartak. A szükséget szenvedő magyaroknak mindenki segíteni akart, anyagi lehetőségeit figyelembe véve. A kárpátaljai Dobrzechowice Kerámiaüzemének dolgozói „a magyarok részére önkéntes pénzbeli segítségnyújtás megszervezésére kötelezték magukat” és „pár złotyt befizettek saját keresetükből”. A Kołobrzeg melletti Złotów nem nagy középiskolájának diákjai 1956 decemberében 40 ruhákat tartalmazó csomagot küldtek Magyarországra. A varsói székhelyű gyermekeket segítő komitében dolgozó Barbara Czerwinska így emlékezett: „tulajdonképpen tevékenységünk első napjától kezdve folytak be hozzánk a természetbeni és pénzbeni segítségek. Nyugdíjasok jöttek, akik nyugdíjuk egy részét ajánlották fel a következő szavak kíséretében: — Megkaptam a nyugdíjamat, felét a magyar gyerekeknek adom.”. Mindenki lehetőségeihez mérten segített, így például a lublini Nép Zászlaja lap példaként állított négy embert (Rekas, Kowalczyk, Grodnik és Mazurek), akik a Zagłebia Weglowe-i kirándulásra szánt pénzüket inkább magyarok megsegítésére fordították. A wroclawi Dél-Sziléziai Operettben elhatározták, hogy a Viktória és a huszár darab bevételét a magyar lakosság támogatására fordítják éppúgy, mint a Wroclawi Opera Aida előadásának bevételét.

Lengyelország területén több bizottság jött létre összefogva mindazokat, akik „Magyar Testvéreiknek” akartak segíteni. Csak példaként párat említenénk: Bydgoszczban létrehozták az Alkotó Közösségek Társadalmi Polgári Bizottságát, hogy segítséget nyújtsanak a magyar sebesülteknek, Krakkóban a Magyarok Megsegítésének Hallgatói Bizottsága jött létre, Varsóban a Gyermeksegítő Bizottság és a Magyarok Téli Megsegítésének Bizottsága, Wroclawban az ifjúsági szervezetek mellett működő a Magyarok Megsegítésének Ifjúsági Bizottsága és a Magyarok Megsegítésének Társadalmi Bizottsága, Tarnówban a Magyarbarátok Szövetsége, Lublinban a Magyarok Megsegítésének Bizottsága, amely a baráti Debrecen segélyezését tűzte ki célul, végül a Magyaroknak Küldött segítség Bizottsága a viszonylag kicsi településen, Człuhowban. Még a községi tanácsok üléseinek jegyzőkönyveiben is találkozhatunk azzal, hogy a magyarok megsegítésére községi bizottságok felállítására került sor.

A krakkói Hallgatói Bizottság által Magyarországra küldött segély a krakkóiak adományait juttatta el. Ez volta az egyetlen nem hivatalos transzport, amelyet nem koordinált a Lengyel Vöröskereszt (bár a konvojjal utazók ebben az esetben is megpróbáltak hivatalos vöröskeresztes papírokat szerezni). Más városokban, a Vöröskereszt ellenében független a konvojok indítása fiaskóval végződött. Ilyen problémával kellett megküzdenie a már említett lublini bizottságnak, amikor is a szervezők konkrétan a „baráti városnak” Debrecennek szerették volna eljuttatni adományaikat. A szczeciniek hasonló szituációban voltak, de hogy meggyorsítsák partnertelepülésüknek Budapest kerületének Csepelnek szánt adományokat, azonnal felvették a kapcsolatot a megyei Vöröskereszttel.

Ezekben a napokban Lengyelországban számos spontán döntés született. Gyakran jöttek „alulról jövő” javaslatok, nevezetesen a magyarokkal való szolidaritás kifejezéseként utcák, terek neveit változtassák meg. Olsztynban a helyi Mezőgazdasági Főiskola, valamint Tanárképző Főiskola diákjai által szervezett tüntetés egyik eredménye többek közt az volt, hogy az addigi Vörös Hadsereg terére három táblát helyeztek el a tér új nevével: Magyar Felkelők tere. Hasonló kezdeményezés történt Wroclawban is, ahol a Sztálin utca nevét átkeresztelték Magyar Hősök utcájára. Mindkét esetben az átkeresztelés rövid időtartamú volt, figyelemre méltó azonban az a tény, hogy az újabb átkeresztelések esetében egyik sem kapta vissza korábbi nevét. Olsztynban a tér később Bem József nevét vette fel, a wroclawi utca a Nemzeti Egység nevet kapta.

Máshol fekete gyász-szalagos magyar nemzeti lobogókat helyeztek ki. Ahogy a Dél Szilézia-i Lengyel Szó írta, ebben az időben sokan hordtak piros-fehér-zöld kokárdát. „Hordják a varsóiak – olvashatjuk – hordják az ország más városainak lakói, tegnap óta városunk számos lakója is kitűzte”. Számos városban mécseseket gyújtottak, virágokat helyeztek el és díszőrséget állítottak ki. Néha plakátok, szórólapok is megjelentek, amelyeken gyakran kapcsolták össze a magyar és lengyel ügyet. Példaként – a titkosszolgálat dokumentumaiban fellelhető pár jelentés, amely arról szól, hogy a kárpátaljai Rózance (Strzyzów járás) helységben szovjetellenes falragaszok jelentek meg. Ebben az időben Łódzban — ahogy az egyik jelentésben olvashatjuk — Stanisław Kłab felhasználva három füzet lapjait és a kerékpárgumiból készített betűket, 43 röplapot készített a következő felírással: „El a kezekkel Magyarországtól!” A gdanski Megyei Biztonsági Hivatal vezetője E. Koton hadnagy többek közt a következőket jegyezte fel: „1956. XI. 4-én 16 és 22 óra között ismeretlen tettesek Gdansk és Wrzeszcz területén Szovjetunió ellenes röplapokat ragasztottak ki, amelyek fegyveres kiállásra szólított fel. A röplapok szerzői felhívást tesznek közzé, többek között arra vonatkozóan, hogy a magyaroknak azonnali segélyt kell vinni, mert >>Varsó hazudik<<. Némelyik röplapot SA „diák” aláírással szignálták, amit tintaceruzával, illetve színes ceruzával tettek meg. A röplapokat vonalas füzetlapra, illetve rajztömb lapjára írták. Összesen 29 röplapot szedtünk össze”. A röplapok száma azt sugallhatja, hogy ezek az akciók nem voltak tömegesek. Ugyanakkor több régióban a számok tejesen mást mutatnak. Például Czestochowában a magyar felkelés legforróbb napjaiban 20 ezer röplapot nyomtattak. A falakon magyarbarát feliratok jelentek meg. A Łódzban e témában kihallgatott Hanna Kowalska „elismerte a vádakat és kifejtette, az általa összeállított szövegek a magyarországi helyzetet érintették. Az oka, hogy ő a falakra írta ezeket a szövegeket az volt, hogy /…/ a Magyarországra küldött gyógyszer-transzportokat visszafordították, ezen felül hallgatta a genfi székhelyű Nemzetközti Vöröskereszt adását, amely arra szólított fel, hogy a Magyarországhoz közel lévő országok törekedjenek elhallgattatni a fegyvereket, hogy elláthassák a sebesülteket. /…/ Az utolsó felírás így hangzott: „Oroszok takarodjatok Magyarországról!”.

Emlékirataiban Zenona Dolegowska, a kollégájától Kazimierz Frydrychtől kapott levél kapcsán a következőket írta: „ Úgy látszik, hogy mindazon események, melyek akkor a világban lejátszódtak, annyira felháborították, hogy meg kívánta velem ezt osztani. Az írta: >>A Magyarországon és Egyiptomban lejátszódó legutóbbi események az embert lázba hozzák, főleg ez első esetben. Ami a szovjet hadsereg behívását illeti a Kádár János, előtte a targowica-szindrómás Gerő E/rnő/ vezette munkás-paraszt kormány részéről, közönséges komédia. Úgy vélem, hogy az oroszok, közelebbről a SZKB KB, rá fog jönni hibájára, csak ne legyen túl késő<<. Így gondolkodott ő és nagyon sok akkori fiatal”. A Civil Biztonsági Hivatal Zninia járási képviseletének parancsnoka B. Swiezawski százados idézte egyik jelentésében a helyi termelőszövetkezet dolgozójának szavait, aki „azt mondta, hogy a lengyelországi és magyarországi események nagyon kompromittálták a Szovjetuniót és megbontották a dolgozó tömegek bizalmát. Elmondta azt is, ha nálunk hasonló eseményekre kerülne sor, mint Magyarországon, azonnal kitörne a III. világháború”. Az egész társadalom hasonló érzéseket táplált, ami pedig a szovjetek „behívását” illette, nem igazán hittek benne a lengyelek. Sokan annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a „szovjetek igaztalanul támadnak és beavatkoznak Magyarország belügyeibe”. Rávilágítva a magyarországi intervenció lengyel fogadtatására Dabrowska észrevette, hogy Budapesten „tulajdonképpen két kormány létezik, közülük az egyik behívta a szovjet hadsereget, vagy ez csak arra volt jó, hogy az intervenció miatt a látszatot megőrizhessék”. A társadalom attól félt, hogy a budapesti szovjet invázió csak kezdete egy szélesebb körű beavatkozásnak. Jellemző és a helyzetet jól ábrázoló szavai voltak Ludwik Chojeckinek, aki azt mondta, amennyiben „a Szovjetunió elintézi Magyarországot, akkor a következő lépésben Lengyelországra kerül sor”.

Ezeknek a félelmeknek következménye volt, hogy a humanitárius segélyeken túl nem egyszer vetődött fel a gondolat, hogy fegyverrel is segítsenek a magyaroknak. Többek közt a Krakkói Forradalmi Bizottság is azt képzelte, hogy Szlovákián keresztül Magyarországra érve, a harcoló felkelőkhöz csatlakoznak. A gdanski dolgozók egy csoportja a magyar nagykövetségen jelentkezett és javaslatot tett „a fegyveres együttműködés terveinek kidolgozására, amelyben partizán csoportokról esett szó, megadva még létszámukat is és kifejezve azt a véleményt, hogy minden bizonnyal majd fegyver is akad”. Lehetséges, hogy ezt a hangulatot erősítették a lengyel határoknál meg-megjelenő magyar forradalmárok. Tadeusz Kopys egyik cikkében megemlíti, hogy a „dél-lengyel határon olykor előfordult, hogy magyarok – a pesti harcok résztvevői — lépték át a szlovák-lengyel határt. 1956. november 13-án Zakopanéban egy csapat gépfegyverrel felszerelt magyar jelent meg, akik – a biztonságiak jelentése szerint – a krakkói út iránt érdeklődtek és katonai térképpel voltak ellátva. Ahogy Roman Marusarz jelentette, a kezdeti beszélgetésnél kiderült, hogy az érkezők a magyarországi harcok következtében elvesztették családjukat, amikor pedig igazoltatni akarta őket az egyik elővett egy >>piros-fehér-zöld színű karszalagot, amelyen valamilyen címer volt látható<<.

A Magyarországról érkező, sokszor össze nem kapcsolható információkat gyakran a lengyel tapasztalatokhoz kapcsolták. December 11-én röpiratok jelentek meg Varsó utcáin, amelyben arra kérték a lakosokat, hogy fogadjanak be magyar gyerekeket, akiket állítólag a Szovjetunióba szállítanak vonaton, hogy ott eloroszosítsák őket. Hasonló kezdeményezés történetének emléke még élt, hisz a németek a II világháborúban lengyel gyerekekkel ugyanezt tették meg olyannyira elhihetően, hogy rengetegen jelentkeztek segíteni. A rádió újságírója Anna Retmaniak észrevette: „Emlékszem még egy nagyon szép epizódra. Ez a magyar gyerekek ügye volt. Amikor elterjedt a hír, hogy árva magyar gyerekek érkeznek az állomásra, hatalmas tömeg jelent meg a helyszínen. Riportokat készítettem azokkal akik szerettek volna magyar gyerekeket magukhoz venni. Isten tudja hányan voltak! Az egyik mokotówi családnak öt, vagy hat gyermeke volt, de ők is magukhoz akartak venni egy, vagy két magyart. Az emberek napokon, gyakran éjszakákon át várakoztak az állomáson. De nem jött egyetlenegy vonat sem”.

A budapesti eseményekkel kapcsolatos lengyel reakciók egyik utolsó akkordja az a sajtókampány volt, amelyik részletesen megírta a Magyarországról pihenésre hazánkba érkező magyar gyerekek történetét. A gyerekek a Postás Szakszervezet meghívására érkeztek és Cyrhlán lettek elhelyezve. Örültek, hogy a háborús valóságtól elszakadva, lassan elfelejtették a gyerekek a Budapesten átélt nehéz időket és „rövidesen – ahogy azt az újságok aláhúzták – a szép kultúrterem gyerekek nevetésétől lett hangos”. Azoknak a gyerekeknek, akik Budapesten maradtak Lengyelország számos helyén újévi csomagokat készítettek. A háborús eseményektől szenvedő gyerekek számára meghírdetett akciókon nagyon gyakran lengyel kortársaik jeleskedtek. Magyarországról még 1957 közepén is érkeztek gyermekcsoportok. Barbara Czerwinska arra emlékezett, hogy 1957 tavaszán „gyerekek érkeztek, köztük sok beteg, a forradalmi eseményekben megsérült gyermek, hogy itt visszaszerezhessék szellemi és fizikai erejüket”.

Az év végére a lengyel lapok hasábjairól szinte teljes egészében eltűntek a budapesti hírek. A rövid ideig tartó és a szovjet agresszor által elfojtott forradalom ügyének problematikáját szinte teljesen elhallgattatták. El lehet gondolkodni azon minek köszönhető ez: egyedül annak, hogy a lapok érdekesebb témát találtak maguknak, avagy a kedvetlenül és félelemmel telve reagáló állam befolyásának. Nem lehet nem észrevenni, hogy már a forró októberi napokban Władysław Gomułka barátságtalanul reagált arra, hogy a lengyelek milyen szolidaritással reagáltak a magyarok különféle követeléseire. Tischler János rámutat arra, amikor a varsói naggyűlésen a hallgatók magyar zászlókkal jelentek meg „Gomułka határozottan nem örült, mert mindjárt rájött arra, hogy minden hasonló jelenség megnehezíti gyors konszolidációs terveinek valóra váltását”. Később a hatalom lengyel birtokosai mindinkább elhatárolódtak a magyar felkelők naggyűlésen megfogalmazott követelésektől, félve Moszkva reakciójától. A következő években a pártvezetés valamennyi szintjén egyre gyakrabban ellenérzéssel közeledtek ezekhez az eseményekhez. 1957. március 25-én a nagykövetség mellett működő POP egyik gyűlésén az egyik résztvevő kijelentette: „ a magyar események értékelésénél példaként álljon pártunk értékelése. Tudjuk, hogy a magyar események a kezdetekben egészséges irányultságúak voltak, de később átalakultak és jobbra tartottak”.

1956 forró októberi és novemberi napjaiban érdekes megfigyelni, milyen kép alakult ki a forradalmárokról a lengyel médiában. 2006. október 23-án, A Remény Forradalma 1956 varsói konferencián előadás hangzott el a magyar felkelés „nyelvi képe” a lengyel sajtóban címmel. A dolgozat szerzői hat, abban az időben megjelenő sajtóterméket, analizáltak: „Nowe Drogi”, „Po prostu”, „Przekrój”, „Sztandar Młodych”, „Trybuna Ludu”, „Zycie Warszawy”. Valamennyi analizált lap esetében látni lehetett, hogy a lengyel média konfliktusokról közölt tájékoztatásának képe idővel változott. A felkelők legelőnytelenebbül a Zycie Warszawy hasábjain lettek bemutatva, leginkább előnyösen a Po prostu-ban. Valójában meg kell jegyezni – amint arra a dolgoztat szerzői rámutatnak – „azokban a sajtóorgánumokban, ahol a szerkesztőségnek az eseményekhez való viszonyulása kevésbé megértő (Zycie Warszawy, Trybuna Ludu, Sztandar Młodych, Nowe Drogi) a felkelők nem egyértelműen negatív szereplői a konfliktusoknak. Az ideológiai korlátok ellenére a cikkekből a harcoló magyarokkal szembeni jóindulat olvasható ki. Érdemes megjegyezni, hogy az egész időszak alatt, az 1956-os magyarországi események csak egyszer (sic!) voltak „ellenforradalomként” aposztrofálva³.

Az államhatalomtól függő médiával ellentétben az utca mindvégig spontánul reagált valamennyi Budapestről érkező hírre. A társadalom a forradalmi követelések döntő többségével egyetértett. Egyetértettek és osztoztak abban az ellenérzésben amit a mindkét országban állomásozó szovjet csapatok váltottak ki, egyenlőségen alapuló partneri kapcsolatokat vártak a Szovjetuniótól. Az egyik poznani munkás kifejtette, hogy „az oroszok nem akarják elhagyni Magyarország területét. Igazuk van a magyaroknak, hogy ki akarják zsuppolni őket saját hazájukból és nekünk is ezt kellene tenni, mert ameddig az oroszok nálunk lesznek nekünk nem lesz jó”. A forradalom egész ideje alatt a magyar események lengyel értékelése egyértelmű volt. Franciszek Fenikowski a Magyar rapszódia című versében nagyon érzékletesen mutatja be a lengyel társadalom hangulatát, és azt a szimpátiát, amelyik a forradalmárok részére megnyilvánult:

Dicsőség a kéznek, mely félelem nélkül
megragadta a fegyvert a felkelés lázában,
dicsőség az embereknek, kik fegyverrel
a kézben, felemelt fejjel haltak,
dicsőség a szájnak, melyet gipsz fojtott
és szájpecek és a hangosbeszélők bömbölése,
és amely a bombák dörejében is
kimondta
a szót,
akár ezüsttrombiták riadóját,
a szót,
akár egy bronzharang nyelvét,
akár egy örökifjú zászlót,
mely a nemzet háromszínű karjaként lobog,
a szót:
- Függetlenség.

(Zsille Gábor fordítása)

A lengyel társadalom még egyszer megemlékezett a hős Magyarországról, Nagy Imre 1958. június 16-ki kivégzését követően. A Magyar Népköztársaság Igazságügyi Minisztériumának e témában kiadott kommünikéje számos vitát és nem egyszer éles reakciókat váltott ki. A kezdetekben többen kétségüket fejezték ki mondva „Nogy (sic!) Imre és vádlott társainak pere csupán színjáték, hogy ezzel félelmet keltsenek a Népi Demokratikus Országok vezetőiben. Nogy (sic!) Imre és társai azonban nem lettek kivégezve, hanem a Szovjetunióba szállították őket, ahonnét egy esetleges magyar részről jövő erős társadalmi nyomásnak engedve, szabadon lesznek bocsájtva. Mivel erős befolyással rendelkeztek, izolálták őket a társadalomtól”. A kivégzés tényét azonban hamarosan tudomásul kellett venni. A belbiztonsági szolgálat jelentéseiben gyakran feltűni, hogy „Poznan társadalma mélyen átéli Nagi (sic!) Imre kivégzésének tényét”, máshol, „a poznani társadalom felháborodással értesült az ítéletről, ezzel kapcsolatban Magyarországon a közeli napokban megmozdulásokra kerülhet sor”. A poznani H. Cegielski Fémipari Művek egyik dolgozója „nagyon vulgárisan fejezte ki magát a magyar és lengyel kormánnyal kapcsolatban az ítéletet illetően, többek közt azt hangsúlyozva, hogy >>a kommunisták mindenkit félretolnak. Naggi (sic!) Imre nem olyan volt amilyennek be akarják állítani, most megölik, fél év múlva meg postumus kitüntetik. Ugyanígy volt a júniusi események kapcsán is. Azt mondták, hogy minden a munkások hibája, pedig a kormány hibázott. Üsse meg a guta az ilyen kormányokat<<”. A poznani Stomil gyár dolgozói „vitáikban felháborodásuknak adnak hangot. Úgy tartják, hogy ez jogellenes és Kádár nem tartotta be ígéretét. Mindenki egyetért azzal, hogy az ítélet a szovjet vezetés utasítására született. Moszkvának címzett felháborodásukban kifogásolták a magyar belügyekbe való beavatkozást. Megállapították, hogy nálunk is hasonló a helyzet, Gomułka semmit nem tehet Moszkva jóváhagyása nélkül és nincs is kilátás a helyzet javítására, rövid pórázon tartanak minket, akárcsak Sztálin idején. Azt mondják, hogy ezután már senki nem fog hinni Moszkvának és ez meg fog látszani a nemzetközi kapcsolatokban, stb. A kijelentések élesek és határozottak voltak, ugyanakkor nem találtak mentséget az ítéletre”. Megjelentek olyan vélemények is, miszerint „az ítélet Hruscsov ellenzékének provokációja volt, hogy a főtitkárt kompromittálják a nyugat előtt”.

Távlati perspektívát figyelembe véve a Magyar Felkelés Lengyelországban általában úgy értékelték, mint második Varsói Felkelést. Mindkét esetben megállapítható a harcoló társadalom óriási véráldozata, és mindkét esetben nemleges a fegyveres harc hatásának eredménye. A felkelők legfontosabb követeléseit nem teljesítették. Magyarországon maradtak a szovjet csapatok és megmaradt az egypártrendszer. A magyar tragédia világossá tette mindenkinek – a társadalomnak, a pártelitnek, Władysław Gomułkának és az egyháznak – meddig tartanak a változások lehetőségének határai. A biztonsági szolgálat egyik korabeli jelentésében olvashatjuk, hogy „a poznani Mezőgazdasági Gépgyár egyik dolgozója azt mondta >>a magyarországi megmozdulásokban szovjet katonák vesznek részt, akik mozsárágyukkal, tüzérségi lövegekkel, lökhajtásos repülőgépekkel vannak felszerelve. Kijelentette, ha nálunk Lengyelországban nem siettünk volna lecserélni a Központi Bizottságot, ugyanolyan vérfürdő lenne, mint Magyarországon”. Nagy Imre tárgyalását követően arra mutattak rá, hogy „ez Oroszország figyelmeztetése volt Gomułka és a többi Népi Demokratikus Ország vezetőjének számára, nehogy hasonló változásokban gondolkodjanak, mint Nogy (sic!) Imre és társai”.

Végezetül néhány gondolat Jerzy Buzek köztársasági elnök nyolc évvel ezelőtt az 1956-os forradalom ünnepén, a Budapesti Műegyetemen elmondott beszédéből. 1998 október 22-én többek közt a következőkről szólt: „Az 1956-os Magyar Felkelés az első eltökélt ellenállás volt az igazságtalansággal, a gyilkosságokkal és a terrorral szemben. Ellenállás, amely a mi nevünkben, a lengyelek és mindannyiunk nevében fogalmazódott meg. Az a véres áldozat, amit akkor az Önök hazája elszenvedett, megrázta az embertelen és mesterséges monolitikus rendszert. Sokak számára a rezignációt hozta el és a fájdalomba való elmerülést, legközelebbi rokonaik halála miatt. Másoknak a bizonytalan holnapot, avagy az emigráció keserűségét jelentette. De az áldozatok hősiessége mindenki számára valami sokkal fontosabb dolgot bizonyított. A megtorlások idején kötelezővé vált a szolidaritás, a kitartás és a remény ápolása. A megvalósulásra hosszú évtizedeket kellett várni. Ám a Magyar Forradalom nemzedékének irányt mutató ideái megvalósulhattak. A szabad, demokratikus és szomszédjaikkal baráti Magyarország a szabad nemzetek családjába került”.

Cséby Géza fordítása

¹ A II. világháború alatt Lengyelországban a Wehrmacht oldalán harcoló muzulmán katonákat nevezték kalmüköknek.

² Mégis számos, a II. világháború kitörését követő visszaemlékezésben több helyen megemlítik, hogy „attól az időtől egy sor barátságos, mosolygós emberre emlékezem, karjukon koszárral, benne gyümölcs, kenyér és tejescsupor. Magyarok voltak…”.

³ Cikk a LEMP teoretikus lapjából „Nowe Drogi”.